Hornyik Sándor
Enumeratio Beke László emlékére
Beke László (1944–2022) kivételesen széleskörű ismeretek birtokában rendkívüli módon élvezte a különféle
érdekes kapcsolatok és konstellációk felfedezését és felsorolását. Gyakorlatilag minden érdekelte és mindenről
tudott valamit. Gondolhatnánk, hogy egy modern és
gnosztikus uomo universale volt, hiszen érdemben foglalkozott a gótikával, a romantikával, a modernizmussal, az avantgárddal, a neoavantgárddal és a posztmodernnel is, olvasta a hermeneutika, a szellemtörténet,
a fenomenológia, a pszichoanalízis, az ikonológia, a
strukturalizmus, a szemiotika és a posztstrukturalizmus
legfontosabb szerzőit, és művészettörténeti munkássága az ötvösművészettől az építészetig, a szobrászattól
a fotográfiáig, a tánctól a filmig, a festészettől a konceptuális művészetig ívelően szinte mindenre kiterjedt.
Mindazonáltal stílusa és szemlélete sokkal inkább tűnt
posztmodernnek és agnosztikusnak, nem kevés iróniával tekintett ugyanis a művészetre, a művészettörténetre és saját tevékenységére is, miközben a kritikai
művészettörténészek hagyományához illeszkedve erőteljesen foglalkoztatták a nagy narratívák (grand récit),
a művészetelmélet nagy kérdései, avagy a művészet és
a művészettörténet helye a kultúrában, a tudományban és a társadalomban. A 21. század elején, a Magyar
Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének
igazgatójaként abban a megtiszteltetésben is részesült,
hogy ő írhatta meg a patinás német módszertani kézikönyv, a többek között Hans Belting és Martin Warnke
által szerkesztett Kunstgeschichte: Eine Einführung posztmodernről szóló fejezetét,2
ami egyfajta szintézise és
paradigmája is lett „konnekcionista” szemléletének és
enumeratióra épülő retorikájának:
„A posztstrukturalizmus mint kritikai elmélet természetesen nem egységes és a hagyományos strukturalizmus elméleteit nem feltétlenül tagadja, hanem
megkísérli továbbfejleszteni. Ferdinand de Saussure
általános nyelvészetéből egyaránt következett a struktúrák kimutatása és oppozíciós párok kimutatása a
vizsgált jelenségeken, valamint egy általános jelelmélet
(szemiotika vagy szemiológia) lehetősége, az utóbbi
megerősítve Charles Morris és Charles Sanders Peirce
tanaival is. A strukturális kutatások további terepre
találtak az etnográfiában (Claude Lévi-Strauss) és a népmesekutatásban (Vlagyimir Propp), valamint a mitológiakutatás és a pszichoanalízis interdiszciplináris törekvéseiben (Jacques Lacan, Michel Foucault). Az 1960-as
évektől kezdve számos olyan kezdeményezésnek lehettünk tanúi, mely a művészetet kommunikációként,
egyszersmind jelrendszerként fogta fel, a műalkotást
struktúraként elemezte, és a művészettörténet-tudomány számára is értékelhető eredményeket hozott (Umberto Eco: a nyitott mű és a hiányzó struktúra fogalmai,
Hubert Damisch perspektívatanulmánya, Louis Marin
és Jean-Louis Schefer ikonográfiai elemzései, Roland
Barthes modern mitológiái). A tudománytörténeti térkép teljesebbé tételéhez tartozik az új hermeneutikai és
a recepcióelméleti interpretációs iskolák párhuzamos
kibontakozása (Heidegger és Gadamer nyomán Max
Imdahl, Odo Marquard, Gottfried Boehm, Hans-Robert
Jauss, illetve Oskar Bätschmann).”3
Az enumeratio stratégiája Beke korai munkásságának is fontos momentumát képezte, már a hetvenes
években is ebben a szellemben próbálta megragadni és
feltérképezni a kortárs művészet és a művészetelmélet